Jelen és jövő

Tudom, hogy borzasztóan unalmas, de sajna csak erről tudok írni, ez az aktuális krízis, most ezt gyászolom, szokom, kóstolgatom, tanulom!
Dolgozom, kérdőívezek kb. úgy mint egy előre programozott nagyon egyszerű robot, s közben folyton zakatol az agyam!

Azonban van két dolog, ami tuti be fog következni, és ez nagy mértékben képes "gyulladt"idegrendszeremet megnyugtatni.

• Az egyik az, hogy elválok, lezárok egy ciklust és megnyitok egy tiszta fehér, napos, világos újat.

• A másik pedig az az alaptörvény, hogy minden egészséges gyász jutalma a könnyed felszabadult, tiszta, üde jövőkép, a szabadság. Ennek mindig be kell következnie, ahogy eddig minden veszteség után, egyszer csak megtörtént.

Rendet teszek belül, ez pedig majd szinte magától rendezi a külső zűrzavart. Iszonyat mennyiségű energiát ajándékoztam, vagy erőszakoltam egy olyan ember megmentésére, vagy szekálására, aki ezzel a mai napig sem tudott semmit kezdeni.
Számára az én erkölcsi világom nem evilági, szerinte a normális emberek olyanok mint Ő.
Számomra Ő egy nagyon beteg ember, ezért is maradtam, mert hiszek a változásban, annak mindig be kell következnie. Igazam is lett a változás elkerülhetetlen, a mi esetünkben a gyógyító változást nem ketten teremtettük meg, a döntést én hoztam meg, a változás útját én jelöltem meg. Tudom a gyerekeim sokáig dühösek lesznek, évekig gyászolják a reményt, ahogy én is tettem kislánykoromban. Őszintén hittem, hogy a szüleimnek együtt kell élniük, nem érdekelt a hátránya és a hozadéka, akartam őket, mindkettejüket, mert szétesett valami, ami -akkor még azt hittem- az egység biztonságát jelentette.
Felnőttként megkapva a tisztánlátás képességét, megdöbbentett, milyenek a szüleim valójában. Anyám jól tette, hogy elvált.
Nekem is ez a sors jutott, ezt választottam, pedig Istenemre mondom, amikor kiszemeltem gyerekeim apját, teljesen más karaktert láttam benne, mint amilyenek a szüleim. A sorsát azonban nem kerülheti el senki, mekkora közhely, pedig igaz.