2009. január 19., hétfő

Meghalok én is!

Ezek Polcz Alaine szavai, egyik könyvének címe ez, a végén kérdőjellel.

Kamasz korom óta nem félek a meghalástól, 15-16 éves lehettem, egyedül voltam otthon, saját szobámban feküdtem az ágyamon és bámultam a plafont, ábrándoztam.
Ekkor történt, kiléptem a testemből és a velem szemben lévő bal sarokban fent a plafon alatt lebegtem. Érdekes kétség sem fért hozzá, hogy nem az ágyon fekvő voltam Én, hanem a lebegő. Szavakkal nem írható le az érzés gyönyörűsége, amit átélhettem. A tökéletes szabadságot, és békét éltem meg.
A testembe való visszapréselődés szörnyűsége élesen él bennem, alig bírtam betuszkolni önön magam ebbe a szűk, kényelmetlen páncélba. Éveken át volt test idegen érzésem.

Őszintén mondom félek leírni ezt az élmény, mert nem vagyok jártas a különféle psziché- és elme kórtörténetekben, tartok attól, hogy az élmény prímán belepasszol egy jó kis elmebetegség tünetcsoportba. Ugyan akkor, amikor belefogtam a blog írásába, megígértem magamnak, hogy itt soha nem színezek, nem írok azért le dolgokat, hogy valakinél jó pontot szerezzek, illetve el sem hallgatok gondolatokat, mert megorrolnak rám, ez az ön gyógyításom.

Néhány éve elmeséltem ezt az akkori főnökömnek lévén nagy spiritiszta, képzett szakember a fent leírt területeken. Azt mondta, ilyen élményeket szoktak átélni a skizoid személyiségek, lehet, hogy egyszer befordulok és a bennem "lappangó" elmebaj utat tör magának, én pedig egy másik valóságban találom magam.

Mindenesetre, nem félek saját halálomtól, érthetőbben az elmúlástól nem , de a halálom okozta fájdalmaktól igen. Félek, hogy korán hagyom el e világot és nem tudom felnevelni a gyerekeimet, megtöröm az egészséges felnőtté válást a veszteség okozta fájdalommal.

Igen, vannak problémáim a bizalommal kapcsolatban, nem tudom elhinni, hogy egy anya pótólható, csak ne ez legyen a legnagyobb leckém a sorsomtól, ezt köszönöm nem kérem!!

Apukám 48 évesen halt meg, mindig azt mondta, , " csalánba nem üt a ménkű" , pedig dehogynem. Egy németországi klinikán haldoklott, azt még megvárta, hogy mi hárman a gyerekei megérkezzünk, aztán pár nap múlva elengedte a földi létet. Mi mind a hárman ott voltunk Vele ebben a pillanatban, fogtuk a kezét és bíztattuk, ne féljen vele vagyunk, és mindig velünk marad, bocsánatot kértünk ha bánatot okoztunk, és mi is megbocsátottunk gyengeségeiért, nagyon-nagyon fájt.
Elengedni őt, úgy, hogy tudjuk, többé itt már nem találkozunk Vele, nem kérhetünk Tőle bocsánatot, nem kérhetünk Tőle számon semmit, egyszerűen nincs többé kapcsolat, ez a legnehezebb a gyászban.
Kértem, jelezze, ha jó helyen van. Német feleségével tartottunk hazafelé, miután minden formaságot elintéztünk, és amikor leparkoltunk a házunk elé, az összes lámpa ami van az autóban egyszerre gyulladt fel, és hiába próbálta Ági lekapcsolni őket nem tudta, csak úgy, hogy az aksival babrált valamit. Lehet, hogy műszakiban jártas emberek, most pontról pontra el tudnák mondani, mi is történt valójában, de nem vagyok kíváncsi rá. Mert soha semmi nem véletlen, Apu üzent nekem, és ez számít.

Bocsásd meg, az évek óta tartó zúgolódásaimat, lassan megértem Te ennyit tudtál adni és az én dolgom az, hogy megtanuljak ennyinek örülni. Sokszor az a gyanúm, hogy megint itt vagy, Vilmosban látom mimikádat, tekintetedet, mozdulataidat, és gyakran ahogy mélyen rám néz, az Te vagy!!