Egy válás krónikája II.

Leültünk és el tudtam mondani, mit gondoltam, miképp szeretném a különválást.
Azt szeretném, ha júniusban költözne el, mert akkor már nincs iskola és marad közel 3 hónapunk, hogy megszokjuk az új felállást.
Ő kérte, legyen ez csak próbaválás, ne végleges, mert nem tudja elképzelni nélkülünk az életét, sokat gondolkodtam ezen, mindig is kompromisszum kész voltam bárminemű javaslattal szemben, beleegyeztem. A gyerekek miatt azt fogjuk mondani, hogy Apa elköltözik és pont, nem ígérgetünk.

Megkönnyebbülést érzek, ezen is túl vagyok, és mindezt úgy sikerült, hogy nem ordítottam, nem vágtam oda a fejéhez a miérteket, mert már nem is érdekelnek.
Már nem érdekel a sok kifogás, a körülmények mögé bújás, az üres ígéretek, már nem teszek energiát beléjük.
Nagyon elfáradtam és belevénültem a mindenképpeni együtt maradásért hozott áldozatokba.
Nem félek a jövőtől, nagyon bízom Istenben, ez egyre hangsúlyosabb segítség számomra, és nagyon bízok magamban.